Szobám falán óriás én,
Elcseszett nap torz reggelén,
Mozdulatlanná a fájdalom láncol,
S az asztalomon gyertyaláng táncol. 

Játszik a fény és játszik az árnyék,
Legbelül mélyen egy őrült vágy ég,
Érzelem táplálja, nem lohad soha,
E pusztító tűznek testem az otthona. 

Álmomban éltem és kevésbé égtem,
Magasan jártam és csak alig féltem,
Kerestem a szót, mi elmondja nekem,
Mi is az érzés, és mi a félelem. 

Az élet visszaránt, a szó hiánya fáj,
Kínomban mosolygok, groteszk ez a báj,
Leégett a gyertya, ki is hűlt talán,
Óriásénem csak emlék szobámnak falán. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.